sten gyomrában élünk. Élek. Mert nem tudom megmondani a körülöttem lévő élőlények minőségét és számát, hogy Isten egyenlően vagy egyenlőtlenül osztotta-e el az életet körülöttem. Nem tudhatom, hogy a szavaimmal nem csak magamnak írok-e.
Az egész földkerekségen egyedül önmagamat tudom érző lényként azonosítani. Mivel érzéseimet kizárólag én tapasztalhatom meg, így érzéseimet semmilyen módon nem tudom megosztani. Persze, beszélhetek róla, meghallgathatom más érzéseit, de osztozni nem tudunk rajta, hiszen mindenki csak a sajátjait élheti meg. Ez nem bizalmatlanság, hanem a szolipszizmus ténye, az Én természetes velejárója.
De épp az érzelmi világom magánya ruház fel az érző önvalóm iránti teljes felelőséggel. Ha végleg felismerem érzelmeim megoszthatatlanságát, felhagyok azzal a hiú reménnyel, hogy megosszam valakivel vagy valakikkel. Nem keresek feloldozást emberi kapcsolataimban, sem világnézetem terjesztésében. Ekkor lángra lobban a határtalan szeretet tüze, mely minden fájdalmat és félelmet felemészt – sajátomat és mindenkiét, aki tudatom határán belülre kerül. Ez Krisztus szeretete, ez Buddha együttérzése.
(fotó: Lokeshvara, az együttérzés boddhiszatvájának arcai. – Bayon, Angkor Thom, Kambodzsa, 2017 Jan.)